Hartay Csaba térképet rajzol a belső évszakokhoz. Az emlékekhez. A versek beszélője az idő fogságában vergődik: egyik évszakból a másikba vetődik, a megnyugvás csupán pillanatokra jön el. Zaklatott és szép körforgás. Az ismétlődés idegensége. Mint ugyanabban a tájban találkozni másik önmagunkkal – a fiatalabbal, az idősebbel. Aki beszél, az identitását keresi, a folytonosságot: „Testem avar, ereim alkonyi égre meredő ágak.” Negyvenévesen hol visszanéz, hol előrenéz, menekül a megérkezés elől. A kötetben,
Minden a gyerekkor avarillatú kertjéből, ebből a talpalatnyi földből nőtt és nő ki – és ide is tér vissza. A versek beszélője már-már mániákusan emlékezik és emlékezni akar, jelenét is mintha múltként élné: „rezzenéstelen víztükör viszi / az időt, még mindig ugyanoda”. Fel-felsejlik egy-egy semmiség vagy éppen majdnem-tragédia. Családi viszonyok, betegségek. Félelem, magány. És néha pillanatokra a szerelem. Az örök múlt időt mély melankólia és olykor halálvágy hatja át, miközben minden szó az életbe kapas
Czakó Zsófia bemutatkozó kötetének elbeszélője egy olasz férfival él, távol a magyarországi kisvárostól, amelynek katolikus miliőjében felnőtt. A milánói dóm konténerkasszájában dolgozik, ahol jegyeket értékesít. Jól fizető állást hagyott ott ezért a munkáért, és – bár sem az olasz, sem a magyar családja nem érti, mit keres ezen a helyen – hosszú ideje először érzi szabadnak magát. Kötelességtudat és megfelelési kényszer, kompromisszumkészség és az elvárásoktól való félelem, komplexusok és szorongások
„Az ismeretlen táj térképét, amit csak egyszer nézhetett meg, alaposan meg kellett jegyeznie, hogy el ne tévedjen majd, ha odaér.” Ezen az ismerős ismeretlen tájon járunk mi is, ahogy Molnár Krisztina Rita novelláinak szereplői. Az eltévedt fiú, a púpos vénkisasszony, a megátkozott alvófalu lakói, egy meghibbant feleség, egy patkánykirály, egy biztonsági őr és a többiek életét is napi vagy történelmi megpróbáltatások kuszálják össze. Korok és vidékek összemosódnak, a hősök kacskaringós, hol emelkedő